Fotó: Bach Máté
Vissza
  • 2022.05.17
  • Ayhan Gökhan

„A szülőknek kell belakhatóvá tenni a gyerek számára a világot”

Interjú Kolozsi Lászlóval

Ayhan Gökhan kérdezte Kolozsi Lászlót a saját emlékeiről a Hold emlékei című könyve kapcsán.

Meséljen az egyik meghatározó gyerekkori emlékéről!

Vannak meghatározó könyvélményeim, ezek is egészen a részeimmé váltak, mintha saját emlékem lenne a repülő osztály, a görkorcsolyázó ló, számos olyan esemény, ami egy Erich Kästner-hőssel történt. Ha azt próbálom felfejteni, mi volt a meghatározó vagy az első emlékem, akkor mindig magányosnak látom magamat, vagy a nagybátyámmal vagyok, akivel eljártunk a Tiszához rókát lesni, madarakat figyelni. Egy kis faluban nőttem fel, sajnálom is, hogy a gyerekeim nem részesültek azokban az élményekben, melyekben én, mert elzárta előlük a város. Nagyon sokat bolyongtam csak úgy, az ártéren, néztem a vizet, döngöltem a sarat. A legerősebb élményem talán egy esős nap utáni este, amikor sárból építek egy várat az udvarunkban egy olajoshordó tetejére. A községi kis könyvtárban kaptam meg az első könyveimet, az is maradandó élményem, ahogy letelepszem velük egy sarokba.

Kolozsi Laszlo Bach Mate  AYHAN GÖKHAN-04
 

A Hold emlékei című regényében egy különös hullám következtében az emberiség, néhány kivételtől eltekintve, elveszíti az emlékeit. Mi ihlette a könyv megírására?

Anyukám demenciája tette elém ezt az ötletet. Az egyre tétovább, mind reménytelenebb beszélgetéseink nem vezettek sehova, egy idő után azt sem tudta, én ki vagyok. Elkeseredtem, mert attól féltem, elveszítem, mielőtt még a halála bekövetkezne, úgy éreztem, az emlékei tették azzá a nővé, akit szeretek, és hogy a közös emlékeink, mondjuk, az én gyerekkori emlékeim is elúsznak azzal, ahogy az állapota romlik.

A másik halálával elvesztünk egy részt magunkból is, azt, ami csak a másik emlékeiben volt meg.

Sokszor ültem nála otthon, amíg nem vált agresszívvá, csak néztem, és azon gondolkoztam, hogy vajon fél-e, van-e olyan pillanat, amikor megérti, mi történik vele. És arra gondoltam, ha van, akkor rettenetes lehet neki.

Erre rímel a következő, könyvbeli idézet: „Az emlékeink nélkül nem vagyunk semmik, gondolta Pedro. Mert az emlékeink nélkül üresek vagyunk. Mert az emlékeink miatt érezzük, hogy jó élni.” A mindennapok boldogságához szükséges az örömteli és a szomorú emlék, az ezer színben játszó emlékezet?

Kolozsi Laszlo Bach Mate  AYHAN GÖKHAN-01

Éppen az elmondott, anyámmal kapcsolatos helyzet miatt is találtam meg ezt a mondatot. Anyám helyzetébe képzeltem magam, és azt láttam, hogy egyre szürkébbnek érzékelheti a világot, egyre kietlenebbnek. És mind kevesebb olyan helyzet van, amiben örömöt találhat. Talán ezért is kezdett el hallucinálni, képzelegni. Volt, hogy beléptem hozzá, és szerinte rajtam kívül még vagy tucatnyian voltak a lakásában. Engem figyelemre sem méltatott. Az emlékek helyén keletkezett üregekbe folytak bele a tévképzetei. Tudom, nem egy vidám történet ez, és azt is tudom, hogy egyre több ember kerül az én életkoromban hasonló helyzetbe, ezért igyekszem mindezt most egy felnőttregénybe is beleírni.

Tapasztalhatjuk, hogy a nemzedékek közt mind nagyobb a szakadék, kevesen kíváncsiak a nagyszüleik életére, a nagymamák és nagypapák belakta világra, egyszóval a múltra. Ez nem emlékkiesés? Ön szerint milyen veszélyeket tartogat?

Szerintem a gyereknevelés legfontosabb része, hogy beszélgessünk velük. És a beszélgetésben legyen múltfeltárás.

Én megfordítanám ezt a kérdést. Vagy inkább kifordítanám. Úgy érzem, nem az történik, hogy a fiatalabbak nem kíváncsiak a történeteinkre, hanem a szülők, nagyszülők nem mesélnek a gyerekeknek – saját magukról. Pedig ez az identitásképzés egyik legfontosabb eleme. A múlt megismerése ott kezdődik, hogy a szülők mesélnek. Arról, hogyan szerettek egymásba, melyik városban volt orvos a nagyapa, az ükapa hol harcolt. Az én generációm az utolsó, amelyiknek a nagyapja még volt a fronton, mi még hallottunk háborús történeteket. Az egyik nagyapám esetében éppen az volt a félelmetes, hogy ő nem mesélt. Nem tudott megnyílni kilencvenévesen sem. Eltűnt egy generáció, amelynek a tagjai még tudtak mesélni a háborúról. Ennek szerintem következményei lesznek, pontosabban tartok a következményeitől. A szülőknek egyre kevesebb idejük van leülni a gyerek mellé, a vasárnap ebédeken sem elevenednek meg a régi családi történetek. Ez szerintem nincs így jól. A szülőknek kell belakhatóvá tenniük a gyerek számára a világot. Mert így tanulnak meg szeretni, félni, így érzik át, mi a felelősség. A kultúra sok minden más mellett arra is jó, hogy megtanuljuk belőle, miként tegyük a világunkat belakhatóvá.  

A könyv egyik nem titkolt szándéka, hogy felhívja a figyelmet a Föld megmentésére, a klímaváltozás veszélyeire. Optimista ebben az ügyben?

Nem. De rettegésben sem lehet élni. Úgy látom, hogy a klímakatasztrófát éveken belül elkövetkező végítéletként megélők, a végórákat hirdető ismerőseim jelentős része – talán azért is, mert a szülőkkel való kapcsolatuk sérült – depressziós, és ezért hívnak be a saját világukba, hogy együtt féljünk, rettegjünk. Mert könnyít az érzéseik terhén, ha a félelmeiket megosztják. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell félni. De nem lehet állandóan rettegni. Gyerekkoromban kijártam az erdőbe, és látom az alapvető és rémületre okot adó változásokat, hogy kevesebb a veréb, más a tél, satöbbi, de ez nem azt jelenti, hogy ne jelentene most is semmihez sem hasonlítható örömöt egy szép, öreg fa látványa.

Az Apufa című, a veszteségről finoman tudósító kötete megjelenése körül nyilatkozta, hogy édesapja az ön egyéves korában hagyta el a családot. (ITT látható az a Meseterasz-adásunk, amiben erről a könyvről is szó esett.) Mit okozott önben a hiánya? Úgy tűnik kívülről, hogy ön sikeres ember, aki felépítette önmagát, a helyén van…

Kolozsi Laszlo Bach Mate  AYHAN GÖKHAN-03

Az előbbiekhez kapcsolódva: a személyes életmesék hiányának beláthatatlan következményei lehetnek, például az, hogy egyre több a depressziós, a szorongó ember, mind többen látják a helyzetüket, a világot magát kilátástalannak. Nagyon furcsa dolgot fogok most mondani, ezt még nem is mondtam a könyvemről, de ebben az apa nemcsak apát, hanem Atyát is jelent.

A veszteség nem csak személyes veszteséget jelent ebben a könyvben. Arról szerettem volna beszélni, hogy egy apát úgy is el lehet veszteni, ha valójában nem kerül ki a családból, nem hal meg: hanem egyszerűen nincs jelen a gyerekei életében, nem lehet odabújni hozzá, nincs ideje arra, hogy meghallgasson, hogy meséljen.

Ugyanakkor még az ilyen elrejtett apa is jobb, mint egy elvesztett apa. Nekem apámmal nem volt elég jó a kapcsolatom, és sohasem jött helyre. Majdnem olyan volt, mintha nem is lett volna. Apapótlék lett a nagybátyám, anyám testvére, és az ő elvesztése volt igazán fájdalmas. Beszéltem már erről többször: ő mesélt nekem sokat, vele jártam az erdőt, hajléktalan volt elég hosszú ideig, aztán anyám meglökte egy veszekedésük alkalmával, és olyan szerencsétlenül esett, hogy meghalt. Az ő elvesztése, annak körülményei, úgy érzem, életem meghatározó eseményei. Nem is tudom, van-e értelme arról beszélni, hogy ez egyáltalán feldolgozható-e.

A nehéz családi háttér ellenére ön vállalta az apaságot. A nemi szerepek átalakulása hozhat annyira pozitív változást, hogy a férfiak bátran beleálljanak az apaszerepbe, és osztozzanak a nőkre évszázadokig háruló feladatokban?

Hogy is volt az a mondás? Az anya szekreter, amihez mindig oda lehet futni, egy megbízható darab, az apa Isten, aki csak néha jelenik meg, de akkor mindenki felnéz rá? Ez a leosztás alapjaiban nem változott meg. Az apa mindig valami gigantikus, az anya pedig a vigasztaló jelenvalóság. A nők munkavállalása sok mindent megváltoztatott, 1914 után talán a legnagyobb változás most történt, amikor nem elvárás, hogy a férfi is vegyen részt a háztartásban, hanem ezt a férfiak már sajátjukká tették, és többségük akkor érezné magát kényelmetlenül, ha nem segítene be a gyereknevelésbe, a háztartásba. Apáink generációja még nem tudott pelenkázni. Nem volt apás szülés. Most az apás szüléssel az apa már az első percben, ahogy a gyerek világra jött, beleszerethet – ennek egyébként megvan az a veszélye is, hogy nem tud és nem is akar gigantikussá válni. Ami azért veszélyes, mert így könnyen kikerülhet a családból a visszatartó erő. Vagyis az sem feltétlenül üdvözlendő, ha a szülők egyforma szerepekben vesznek részt a családi életben.

Kolozsi Laszlo Bach Mate  AYHAN GÖKHAN-02

Nem túl nagy teher, kényelmetlen kihívás egy férfi életében a gyerek? Néhány szóban hogyan foglalná össze, miért éri meg apának lenni?

Nem hiszem, hogy én valaha teherként éltem meg. Ugyanakkor voltak olyan konfliktushelyzetek, amikor úgy éreztem, nekem kell józannak, keménynek maradnom, és szégyelltem, ha ez nem sikerült. Nem jó, ha szégyellünk bármit is. Ha van mondat, amit nem szabad a gyereknek mondani, akkor az a „szégyelld magad”. A társadalmi elvárások és a szociális helyzet, az ebben elfoglalt státuszom miatt éreztem szégyent, ha a gyerekek balhéi miatt én is kiborultam, nem voltam a kőszikla, aki ha begördül a szobába, mindenki csendben marad. Az apa megbízhatósága, az, hogy ő az, akitől tisztességet és helytállást lehet tanulni, nem feltétlenül a férfiasságában gyökerezik, hanem a világhoz való viszonyában. A férfi szerepe a viszonyokba való beavatás, az, hogy a gyereket bevezesse a világba: kicsit viccesebben mondva, ő tanítja a fizikát és a hittant, az anya a kreatív tárgyakat. Akkor lenne ez nehéz, ha az ember az ilyet feladatként élné meg, nem lehetőségként. Ha félne, hogy szégyenben marad…

Ayhan Gökhan

Portréfotók: Bach Máté/IGYIC

további Interjúk

Korosztályok közötti párbeszéd a képzőművészet erejével

A Deák17 Galéria igazgatóhelyettesét, Garami Grétát kérdezte Veress Gyöngyi.

Tovább
„A nézőt fel kell emelni, kiragadni a hétköznapi közegéből, és elgondolkodtatni”

Kovács Gézával, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház igazgatójával Turbuly Lilla beszélgetett.

Tovább
„Nemcsak olvasni és beszélgetni, hanem (meg)hallgatni és bekapcsolódni is jó”

A Pagony Kiadó iskolai projektjének koordinátorát és pedagógiai szakértőjét, Vinczellér Katalint kérdezte Zólya Andrea Csilla.

Tovább