Vissza
  • 2021.02.24
  • Simon Bettina

Beszélgetni jó!

Simon Bettina kritkája.

„Ki lehet bogozni minden fonalat”  

Az alcímként is értelmezhető sor idézet a könyv egyik főszereplőjétől, a Nagymamától. A mese közepén hangzik el: „Gubancok persze egy fonálon mindig akadnak, de Nagymama azt mondja, ha az ember türelmes, ki lehet bogozni minden fonalat.”

Az elbeszélő az unoka, aki kíváncsi a Nagymama életére, amelyből kibomlik a család története is. A Sálmeséből kiderül, hogy bármit kérdez az unoka, a nagymama válaszolni fog. Molnár Krisztina Rita mesekönyve nem azon mesekönyvek sorát gyarapítja, amelyek valamilyen tragikus eseményt dolgoznak fel, vagy tabutémához nyúlnak, mégis fontos dolgot ábrázolnak: a családról való beszélgetés intimitását.

Sálmese-02

Bár a címoldalon még nem látjuk Bogdán Viktória első rajzát a fotelban sálat kötögető derűs Nagymamáról, a könyvet kinyitva az illusztrációnak köszönhetően rögtön kiderül, hogy ez egy nagyis mese. A fotelban ülő nagymama kompozíciója tökéletesen mutatna a könyv borítóján, és megfejtést is nyújtana a Sálmese címhez. Eszünkbe juthat a legtöbb mesekönyv borítója, ahol a főszereplő és a főbb motívumok jelennek meg a borítón. A klasszikusok közül például a Mosó Masa mosodája (Varga Katalin meséje F. Győrffy Anna rajzaival, Móra, 1968), a kortársak közül pedig, mondjuk, Ijjas Tamás Bőröndapuja (Betűtészta, 2012), amit Molnár Rita Krisztina könyvéhez hasonlóan szintén Bogdán Viktória illusztrált. Előbbin óriási mosómedve egy lavórban mossa a ruhákat, utóbbin egy hatalmas bőrönd, apu feliratú cetlivel. Talán azért nem ezt a megoldást választották a szerzők, az író és az illusztrátor, hogy elkerüljék a nagymamás mese címkéjét, vagy hogy lebegtessék, mi is az a Sálmese.  

A Sálmese szerkezete ugyanakkor nagyon is emlékeztet a szintén költő Ijjas Tamás gyerekkönyvére. Mindkét könyvben az elbeszélő (vagy a versben megszólaló) egy elképzelt gyerekhang, akinek a nézőpontjából láthatjuk a családtagokat, az életü(n)k eseményeit. A két megszólaló hangja is nagyon hasonlít egymáshoz, annak ellenére, hogy Ijjas Tamás önállóan is helyt álló verseket írt, Molnár Krisztina Rita pedig egy összefüggő szöveget, amelynek olvasását a lapozás tagolja, illetve az illusztrációk lassítják, egészítik ki. Persze számos kortárs költő gyerekkönyvét ide lehetne illeszteni – amelyekben a gyerekversben titkos érzések és történetek hangzanak el, és azt üzenik ezzel, hogy máshol nem volna erre lehetőség, hely – de például Tóth Krisztina hasonló kompozíciójú mesekönyvei (legutóbb, mondjuk, a Kígyóuborka Szalma Edit illusztrációival, Manó Könyvek, 2020) hasonló pozícióból figyelik meg a tárgyat, ám más hangon szólalnak meg. (A kötetről ITT olvashatod az ajánlónkat, ITT pedig interjúnkat Tóth Krisztinával.)

Molnár Rita Krisztina hiteles közelséget teremt az első oldalon a mese két szereplője között, s mintegy illusztrálja is az előző oldalon látható nagymama-ábrázolást:

„Nagymama köt. / Sálat, nekem. Puha fonalból, puha sálat. / Puha a keze is, lassan ringanak benne a kötőtűk / – föl-le, csitt-csatt – a csöndben. / Kerek arca is puha, ha puszit ad, puhább, mint / a gombolyag. A haja is fonal, ezüstfonal. Minden / reggel apró kontyba gombolyítja a feje búbján.”

A nagymama különleges személy, neki bármit el lehet mondani:

„Ha melléülök a régi, bársonypárnás székre, rám néz, / és én mindent elmesélek neki, ami csak történt. / Hogy az udvaron felmásztunk Borival a mászóka / tetejére, ahová nem szabad, de nem vette észre senki.”  

Sálmese-03

A történet innen indul. A kisunoka elmeséli a nagymamának, mi történt, és még azokat a részeket sem hagyja ki, amikért büntetést kaphatna. Sőt, mintha csak a rosszakat mesélné el, mintha tudná, hogy „Nagyi csak csóválja a fejét, elmosolyodik, és egy puha puszit nyom az orrom hegyére”.

Akkor kezd mesélni a Nagymama – és veszi kezdetét a Sálmese –, amikor az unoka, József Attilát is megidézve, kérdezi őt: „Nagyi, én jó akartam lenni, de… Te biztos mindig jó voltál, igaz?”

Most következik Bogdán Viktória illusztrációja a kislányról, aki az óvodából hazaérve egy thonet-széken ücsörögve figyeli, és mostantól hallgatja a kötögető nagymamáját. A kislány számára megelevenedik a nagymama gyerekkora, de a nagymama szavait még nem halljuk. Ez a technika nagyon jól illeszkedik az illusztrációkhoz, amelyek egyre gazdagabban kidolgozottak, mind nagyobb felületet töltenek be az oldalakon.

A történet kezd kibontakozni: hogyan ismerkedett meg nagymama a nagypapával: egy fiúról mesél, akivel fára mászik és biciklizik, és a fiú „csak mosolyog, csak mosolyog, és én valahonnan ismerem ezt a mosolyt”.

Felismeri, hogy a kisfiú az ő nagypapája: „Egyszer még a Tour de France győztese is ő lett! Azt mondta, ennél szebb álma egy bicajosnak sem lehet. Talán csak egy. A Nagymama.” Akivel azóta is együtt repülnek, amióta először együtt bicikliztek – ebben felsejlik a fonál mozgása is, ami a mese vezérmotívumaként az illusztrációban is végig jelen van. Nagypapa és nagymama „így kötötték össze az életük”.

Sálmese-01
 

„…Aztán megszületett az anyukám is”

– olvassuk nemsokára, és bármennyire erőteljes a mondat váratlansága és kiszámíthatósága is – hiszen oldalakon keresztül nagypapa és nagymama egymásra találása volt a téma, kettejüket láthattuk az illusztrációkon felhők között repülni –, idegenül hat az elbeszélő, a kislány szájából, akinek stílusát inkább a túlmagyarázás és az asszociatív építkezés határozza meg. Hosszasan beszél például arról, hogy amikor „Nagypapa óvatosan kihajtogat egy térképet, elkezd nőni, növekedni”. A „nőni, növekedni” ismétlésből is kiderül, mennyire szereti szavaival körbeölelni azt, amiről beszél.

„Először akkora lesz, mint az óriás zsebkendő, amibe / akkor fújom az orrom, ha nagyon náthás vagyok. / Aztán akkora, mint az ünnepi terítő a születésnapomon. / A végén pedig akkora, mint a kockás pléd, amire leülünk / uzsonnázni, ha nagypapával kirándulni megyünk.”

Bár ezt a növekedés-leírást akár párhuzamba hozhatjuk a születéssel is, erőltetett volna ez a párhuzam a mese világán belül. Inkább tűnik úgy, hogy Molnár Krisztina Rita tudatosan kerüli a téma részletesebb ábrázolását. Ijjas Tamás gyerekversei viszont mintha éppen ezekre a konkrét életeseményekre és a felkavaró érzésekre összpontosítanának, amit azzal is jelez, hogy a Bőröndapu első verse a Születés című: „Anyu, amikor nem voltam, / mindennap megevett / egy babaruhát, aztán amikor / tele lett a hasa, elkezdett / forogni a gyomra, mert anyu / mosógéppé változott arra / a kis időre, amíg bele nem / nőttem az összes babaruhába, / aztán mikor kész lettem, / felvettem a legszebbeket, / kisétáltam anyu pocakjából, / és kikapcsoltam az áramot, / akkor anyu leállt.”

Sálmese-04

Érdekes, hogy a folytatásban nemcsak a családfa alakulásának elmagyarázására nem talál alkalmat a szerző – mit is jelent az, hogy „megszületett az anyukám”, ami elvezet ahhoz, ahogyan Ijjas Tamás versében láthatjuk, hogy elképzelje a saját megszületését –, hanem arról fecseg hosszasan, hogy miket csinál a nagyszülőkkel, de főleg a nagypapával, és ez sokszor banalitásokban ölt formát: „Az erdőben akkor is jó, ha tél van, akkor is, ha nyár, és akkor is, ha tavasz vagy ősz.”

A mese végéről zavaróan hiányzik a nagymama a kötőtűjével, és hogy valamit még mondjon arról, hogyan jelképezi a hiányzó életet az összegubancolódott fonál, vagy hogy mik is azok a gubancok, amikről a történet kezdetén olyan szépen kezdett el mesélni.

Simon Bettina

Molnár Krisztina Rita – Bogdán Viktória: Sálmese

Scolar KID, 2019.

40 oldal

2975 Ft

 

 

további Kritikák

Nem kell ahhoz kard és pajzs, hogy lovag legyen az ember

Egy kivételesen jó regényről olvashattok plasztikus kritikát Pataki Mónika Lillától. Akár családi, akár közös iskolai olvasásra különösen ajánljuk.

Tovább
Megélt teljesség

A nagyon finom és érzékeny Aludj, kis virág című kötetről Kocsis Katica írt kritikát.

Tovább
Az újramesélés ereje

Szabó Imola Julianna különleges kötetéről Gesztelyi Hermina írt kritikát.

Tovább